EU

Fejlődő országokkal
kialakított kapcsolatok
Az Európai Unió széles körű kereskedelempolitikai és segélyezési
kapcsolatrendszert épített ki a világ fejlődő országaival. A kapcsolatok
fajtáit eltérő szorosságuk és tartalmuk alapján három csoportba
sorolhatjuk:
a társulás jogalapján létrejött, a gazdasági és kereskedelmi
együttműködés minden területére kiterjedő és a fejlődést pénzügyi
segítségnyújtással is elősegítő szerződéses viszonyon alapuló
kapcsolatok,
preferenciális elbánás; az ide sorolt országokkal az EU vagy
kereskedelmi és együttműködési egyezményeket köt, vagy
egyoldalúan dönt kedvezmények biztosításáról és segélyek
nyújtásáról,
együttműködési megállapodásokon alapuló, de preferenciális elbánást
nem biztosító kapcsolatok.
Az EK a kereskedelempolitikai kedvezmények révén nyújtott közvetett
segítség mellett közvetlen támogatásokkal is hozzájárul a szegény
országok gazdasági fejlődésének elősegítéséhez. Az EK ez irányú
tevékenységét a Római Szerződés 130u–130y cikkei
szabályozzák, "fejlesztési együttműködés" cím alatt. A fejlesztési
együttműködés fő célja a fenntartható gazdasági és társadalmi
fejlődés támogatása, a fejlődő országok világgazdasági
integrációjának elősegítése és a szegénységük leküzdése. Ezek a
cikkek hangsúlyozzák, hogy az EU tevékenysége csak kiegészíti, nem
pedig helyettesíti a tagországok által kialakított támogatási politikákat.
Az EK, ill. tagországainak szerepvállalása igen jelentős a fejlődő
országok segélyezésében: a világban a fejlődő országoknak nyújtott
összes segély 45–50%-a származik az Unióból és tagországaiból.
Társulási viszony az ACP-országokkal
A fejlődő országokkal való együttműködés elősegítésének fő keretét az
afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni African, Caribbean and Pacific –
ACP) térség fejlődő országaival megkötött Yaoundéi Konvenciók és
Loméi Konvenciók sorozata jelentette. A Római Szerződés 131–136.
cikkei foglalkoznak az EK-tagországok egykori gyarmataival kialakítható
társulás lehetőségével. Eredetileg a társulás jogcímét elsősorban a
korábbi francia gyarmatokkal kialakítandó szorosabb kapcsolatok
érdekében hozták létre, de később, az EK bővülései következtében az
egykori brit, spanyol és portugál területek is bekerültek ebbe a
viszonyrendszerbe. Eredetileg 18 fejlődő ország tartozott ebbe a
körbe, amelyeket összefoglalóan Társult Afrikai Államok és
Madagaszkár (Associated African States and Madagascar – AASM)
elnevezéssel illettek. Az első két megállapodást (az I. Yaoundéi
Konvenciót és a II. Yaoundéi Konvenciót) Kamerun fővárosában 1963-
ban és 1969-ben írták alá a 18 országgal. Ezek a megállapodások
kereskedelmi kedvezményeket és segélyeket biztosítottak a részt vevő
fejlődő országok számára.
Az EK igazán aktív fejlesztési szerepet a togói fővárosban megkötött I.
Loméi Konvenció (1975) aláírásával vállalt. Ennek a megállapodásnak
már 46 fejlődő ország volt a részese. A II. Loméi Konvenciót 1980-ban
58 országgal, a III.-at 1984-ben 66 országgal, a IV.-et 1989-ben 69
országgal kötötte meg az EU (ez utóbbit immár tízéves időtartamra).
Jelenleg 71 fejlődő ország részese a Loméi Konvenciónak. A
megállapodások értelmében az ACP-országok EK-ba irányuló ipari és
mezőgazdasági exporttermékei 99,5%-a előtt eltörölték a vámokat,
anélkül, hogy ennek ellentételezését az EK elvárta volna. Egyedül a
közös agrárpolitika által szabályozott mezőgazdasági termékek
számára versenyt támasztó import előtti akadályokat nem számolták
föl. Ugyanakkor ezek a termékek is bizonyos kedvezményekben
részesülnek. Említést érdemel pl. a cukorra vonatkozó
kötelezettségvállalás; az EK évi 1,4 millió tonna cukor uniós árszinten
történő megvásárlását vállalta.
A megállapodások másik lényeges eleme a fejlesztési segélyek
nyújtására vonatkozó kötelezettségvállalás. Ezt szolgálja az Európai
Fejlesztési Alap (EDF) létrehozása. Emellett az Európai Beruházási
Bank is szerepet vállal alacsony kamatozású hitelek folyósításával (az
EDF az Európai Beruházási Bank hosszú lejáratú hiteleinek kamataiból
3%-ot vállal át). Az EDF-ből elsősorban infrastrukturális beruházásokat
és a termelési szerkezet diverzifikálását elősegítő programokat
támogatnak. A III. és a IV. Loméi Konvenció aláírása óta a vidéki és
mezőgazdasági fejlesztések támogatása nagyobb hangsúllyal szerepel
a programok között. A támogatások kiemelt célja a természeti
egyensúly helyreállítása: a szárazság és az elsivatagosodás elleni
küzdelem. Az EDF határokon átnyúló regionális fejlesztési programok
megvalósításában is szerepet vállal, segítséget nyújt kis- és
középvállalatok működéséhez is.
A II. Loméi Konvenció aláírása óta bevezetésre került az exportból
származó bevételek stabilizálását szolgáló alap, az ún. Stabex,
valamint a bányászati kitermelés csökkenése esetén támogatást
biztosító Sysmin. A Stabex feladata az egy-két termék kivitelének
alakulásától nagymértékben függő országok exportjövedelmének
stabilizálása. A Stabex 48 mezőgazdasági termékre kiterjedően nyújt
kompenzációt az exportbevételek csökkenése esetén. Egy ország
akkor válik jogosulttá, ha exportbevételei az előző négy évhez képest
legalább 5%-kal visszaestek. A Sysmin azoknak az országoknak nyújt
támogatást, amelyek kivitelében az ásványok, energiahordozók, ill.
nyersanyagok részesedése eléri a 20%-ot, és a legutóbbi négy év alatt
ezek kitermelése legalább 10%-kal esett vissza. A Sysmin keretében
nyújtott támogatások a kapacitások fenntartását kívánják elősegíteni.
A Stabex és a Sysmin támogatásai tehát segítenek a fejlődő
országoknak abban, hogy úrrá legyenek a fizetési mérlegükben az árak
ingadozása miatt bekövetkező problémákon. A rendszerek kétségtelen
hibája viszont, hogy konzerválják a támogatott országoknak az adott
termékektől való függőséget is.
2000-ben lejárt a IV. Loméi Konvenció, ezt követően az EU és ACP-
országok 2000. június 23-án Cotonouban (Benin) megkötötték az ún.
ACP-EK Partnerségi Egyezményt, amely Lomé kibővített, felújított
változataként értékelhető.
Preferenciális kapcsolatok
A Loméi Konvenció országai mellett az EK szoros kapcsolatokat
alakított ki más fejlődő államokkal is. Ezek közül a legfontosabbak a
Földközi-tenger térségében fekvő országok. Az EK-nak magának is
érdeke a mediterrán térség társadalmi és politikai stabilitásának
fenntartása. Ha ugyanis a gazdaság fejlődési kilátásai nem elég
vonzóak az érintett országok lakossága számára, erősödhet a
térségből az EK-ba irányuló bevándorlás.
Az EK már 1972-ben kialakította az ún. globális mediterrán politikáját,
amely egységes társulási megállapodások rendszerének létrehozására
irányult volna. Ennek megvalósítását megakadályozta a gazdasági
válság és a szerkezetváltási problémák előtérbe kerülése. Végül az EU
1976-ban csak kereskedelmi és együttműködési megállapodást kötött
a Maghreb-országokkal (Algéria, Marokkó, Tunézia), majd 1977-ben a
Mashreq-országokkal (Egyiptom, Jordánia, Libanon, Szíria). A
megállapodások az olaj- és parafatermékek kivételével szabad piacra
jutást biztosítanak az aláíró fejlődő országok ipari termékei számára,
és agrártermékeik egy része preferenciális elbánást élvez. A
megállapodásokban szorgalmazzák az ipari együttműködés bővítését,
valamint az EK technikai és pénzügyi segítségnyújtásra vállal
kötelezettséget. Viszonzásul az EK termékei a legnagyobb kedvezmény
elvének tiszteletben tartása mellett juthatnak ezen országok piacaira.
Spanyolország és Portugália EK-csatlakozása után még fontosabbá
váltak a Földközi-tenger déli partján elterülő országokkal ápolt
kapcsolatok. 1990-ben az EK elfogadta az 1992 és 1996 közötti
időszakra vonatkozó új mediterrán politikáját. 1994-ben
megfogalmazódott az euro–mediterrán térség létrehozásának célja,
amelynek tartalmát az Európai Tanács 1995. júniusi cannes-i ülésén
elfogadott euro–mediterrán partnerség konkretizálta. A partnerség
keretében széles körű politikai, biztonságpolitikai és gazdasági
együttműködést alakítanak ki az EU és a térség országai között. Az EU
hangsúlyozza az emberi jogok, a jogállamiság, a pluralizmus és a
tolerancia tiszteletben tartásának szükségességét. Gazdasági téren a
fő cél az, hogy 2010-re szabadkereskedelmi övezet jöjjön létre a két
országcsoport részvételével. A közös célok elérésének fontos állomása
volt az 1995 novemberében Barcelonában megtartott európai–
mediterrán csúcsértekezlet.
A kétoldalú szerződéses kapcsolatok mellett létezik az ún. általános
preferenciarendszer (General System of Preferences – GSP)
kedvezményezetti körébe tartozó országokkal fenntartott viszony. A
GSP-elbánás meghatározott kvótákon belül vámmentességet biztosít
az ipari kész- és félkész termékek nagy részére, és alacsonyabb
vámokkal terheli a mezőgazdasági termékek jelentős körét. A GSP-t
1971 óta alkalmazza az EK elsősorban ázsiai és latin-amerikai fejlődő
országok egyoldalú megsegítésére. Az EK tárgyalások nélkül, autonóm
döntés alapján biztosítja a preferenciális elbánást, így a kedvezmények
gazdasági vagy politikai okokból bármikor megszüntethetők.
A kedvezményezettek listáját minden évben meghirdeti az EK; kb. 150
ország részesül GSP-elbánásban. Ide tartozik többek között India,
Banglades, Pakisztán és Srí Lanka.
Szerződéses, de nem preferenciális kapcsolatok
Az EK kapcsolatai a latin-amerikai és az ázsiai fejlődő országokkal
kevésbé strukturáltak, mint az ACP-országokkal, ill. a mediterrán
térséggel fenntartottak. A GSP-elbánáson túl azért kétoldalú
szerződéses együttműködés is létrejött e térségekkel. A kétoldalú
kapcsolatok együttműködési megállapodásokban öltenek testet,
amelyek azonban nem biztosítanak preferenciális piacra jutást, és nem
tartalmaznak pénzügyi segítségnyújtást sem. A különböző
humanitárius és élelmiszersegélyek nyújtásáról az EK egyoldalúan
dönt.
Az EK 1983-ban kereskedelmi és gazdasági együttműködési
keretmegállapodást kötött az Andesi Paktum országaival (Bolívia,
Kolumbia, Ecuador, Peru, Venezuela), 1985-ben pedig a Közép-amerikai
Gazdasági Integrációról szóló Szerződés országaival (Costa Rica,
Guatemala, Honduras, Nicaragua, Salvador). A megállapodások célja az
egymás közötti kereskedelem fejlődésének ösztönzése, az ágazatok
közötti együttműködés előmozdítása, valamint a tudományos és
műszaki együttműködés támogatása. Az EK 1986-os bővülése új
lendületet adott a Latin-Amerikával fenntartott viszony fejlődésének.
Az EK Tanácsa 1987-ben jóváhagyta a Latin-Amerikával kialakított
kapcsolatok erősítéséről szóló nyilatkozatot, amely gazdasági és
politikai párbeszéd létrehozását javasolta. Azóta a közép-amerikai
országokkal és a Riói Csoport országaival rendszeres tanácskozásokat
rendeznek.
Nem preferenciális együttműködési megállapodások jöttek létre az
indiai szubkontinens egyes országaival (Srí Lanka, Banglades, India és
Pakisztán) is. Ezek tartalmilag nagyon hasonlóak a latin-amerikai
országokkal kötött megállapodásokhoz. Az ASEAN-országokkal (Brunei,
Indonézia, Malayzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr, Thaiföld) 1980-ban
kötött kereskedelmi, gazdasági és fejlesztési együttműködési
megállapodást az EK. Ez a megállapodás nagy súlyt helyezett a
térségben megvalósuló európai beruházások előmozdítására.
Mindegyik országban közös beruházási bizottságot állítottak fel.