Az Európai Unió bővítése
Az 1989-90-es év fordulóján Európában, s fokozatosan világszerte is véget értek a hidegháború évtizedei. és Ezzel együtt véget ért egy világtörténeti korszak, amelyet - főként az öreg kontinensen - a vasfüggöny valóságos és jelképes jelenléte fémjelzett. A függetlenségüket visszaszerző közép- és kelet-európai államok - köztük Magyarország - a polgári demokratikus államberendezkedés és a liberális piacgazdaság európai mintáinak követése mellet tették le voksukat. Németország visszanyerte egységét, a posztkommunista országok többsége pedig kinyilvánította azon szándékát, hogy mielőbb csatlakozzék az euroatlanti térség államainak értékközösségen alapuló szervezeteihez: az Európai Közösséghez és a NATO-hoz.
Az Európai Közösség (majd rövidesen - 1993-tól - az Európai Unió) a hidegháborús megosztottságon túllépő Európa újraegyesítésének legfontosabb szimbólumává és egyben intézményes keretévé vált. A Közösség a 90-es évek elején még nem állt készen tíz vagy akár még több új tagország fogadására. A bővítés normatív és intézményi feltételeinek biztosításához az Unió reformjára volt szükség. Az első döntő jelentőségû lépést ebbe az irányba 1993-ban tették meg az EU állam- és kormányfői Koppenhágában, amikor kinyilvánították az EU fogadókészségét a közép- és kelet-európai országok felé. A „keleti (és minden további) bővítést egy hármas
kritériumrendszer teljesítéséhez kötötték.
A koppenhágai kritériumok
Politikai kritériumok: a csatlakozó országnak megbízhatóan mûködő demokratikus intézményrendszerrel kell rendelkeznie, amely biztosítja az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiság követelményeinek érvényre jutását.
Gazdasági kritériumok: az adott országnak mûködő piacgazdasággal kell bírnia, amely képes megfelelni az egységes piac versenykihívásainak.
Jogi, intézményi és adminisztratív kritériumok: az adott országnak képesnek kell lennie a közösségi joganyag (acquis communautaire) átvételére, a közösségi intézményekkel való együttmûködésre, valamint a közösségi joganyag alkalmazására, általában a közös politikák megvalósítására.
1998-ban a közép- és kelet európai tagjelölt országok közül öt esetében az Európai Bizottság úgy találta, hogy teljesítik a koppenhágai kritériumokat. Ez az öt ország a Cseh Köztársaság, Észtország, Lengyelország, Magyarország és Szlovénia volt. Így 1998 márciusában ezekkel az országokkal illetve a szintén tagjelölt Ciprussal megkezdődhettek , a csatlakozási tárgyalások. A Bizottság ezt követően minden évben országjelentést vagy ún. éves jelentést (regular report) tett közzé valamennyi tagjelöltről. Ebben ismertette, hogy az adott ország az év során milyen lépéseket tett, mekkora fejlődést tanúsított a kritériumoknak való megfelelésben, illetve figyelmeztetett az esetleges problémás területekre, „normaszegésekre .
Csatlakozási tárgyalások
A bővítésnek - illetve a bővítésre való felkészülésnek - mind a tagállamok, mind a tagjelöltek oldalán komoly költségvonzatai voltak és vannak. Ezek fedezésére az Agenda 2000-ben - tehát az EU 2000-2006-os költségvetésében - a tagállamok forrásokat különítettek el. A bővítéssel kapcsolatos források két nagy csoportba sorolhatók. Az első csoportba azok - az egyre növekvő - pénzek tartoznak, amelyeket 2002-től kezdődően az EU a bővítés utáni költségekre különített el. E források csak az új tagországok csatlakozása után, tehát legelőször 2004-ben használhatóak fel. A másik csoportba tartoznak azok a pénzeszközök, amelyek a csatlakozásra való felkészülést hivatottak támogatni a tagjelölt országokban. Ezek az ún. előcsatlakozási alapok, amelyek viszont csak a csatlakozás időpontjáig vehetők igénybe.
Elõcsatlakozási alapok
Az ezredforduló éve szintén jelentős előrelépéseket hozott az integrációs folyamatban. 2000. február 14-én megkezdte mûködését az EU belső reformjait előkészítő Kormányközi Konferencia, majd rá egy nappal újabb hat tagjelölt országgal - Bulgáriával, Lettországgal, Litvániával, Romániával és Szlovákiával, valamint Máltával - kezdte meg az Unió a csatlakozási tárgyalásokat. A sorrendiség természetesen nem véletlen: az EU ezzel szimbolikusan is kifejezésre juttatta, hogy előbb az intézményi reformot kell végrehajtani, s csak aztán jöhet a bővítés. A Kormányközi Konferenciát a nizzai Európai Tanács zárta le 2000 decemberében, ahol az állam- és kormányfők maratoni ülésezését követően elfogadták a Nizzai Szerződést.
A Nizzai Szerzõdés
Ezt követően valódi áttörés következet be a csatlakozási tárgyalások menetében. Az Európai Bizottság tárgyalási ütemtervét követve a tagjelölt országok egymás után „pipálhatták ki még a legnehezebb fejezeteket is. A célegyenesbe végül is tíz tagjelölt ország - Ciprus, Cseh Köztársaság, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia - futott be, akik 2002 végén, Koppenhágában - éppen tíz évvel azután, hogy a tagállamok ugyanitt meghirdették a felvételi kritériumokat - lezárták a csatlakozási tárgyalásokat. Ugyanezen országok 2003. január 1-én Athénban aláírták a Csatlakozási Szerződéseket, amelyek 2004. május 1-én lépnek hatályba.
A bővítési folyamat azonban ezzel még nem ért véget. Bulgária és Románia 2005-re tervezi a csatlakozási tárgyalások lezárását. Belépésük az Unióba 2007-ben valósulhat meg legelőbb. Törökország, mint tagjelölt ország, a csatlakozási tárgyalások megkezdésére vár. Horvátország néhány hónapja nyújtotta be csatlakozási kérelmét a Bizottsághoz. Ugyanezt tervezi még több balkáni és kelet-európai ország. A bővítési folyamat folytatódik...
